A kanálról dióhéjban
Az ősember egészen véletlenül kezdte használni a kagylóhéjakat levesmeregetésre, hiszen ezek multifunkcionális használati tárgyak voltak. Egyszerre lehetett használni kaparónak, vésőnek, késnek és tárolóedénynek. De mivelhogy a forró levest lehetetlen volt meginni egy hatalmas gőzölgő cserépedényből, ki kellett találni valamit, hogy az ételhez hozzá lehessen férni, és a leforráztatás veszélye nélkül el lehessen fogyasztani mielőtt az kihűlne. Erre pedig a kagylóhéj volt a legalkalmasabb, mint az ősember barlangja vagy sátra táján fellelhető legalkalmasabb eszköz.
Miután szakácsunk jó párszor elégette az ujjait vagy beleejtette „kanalát” a forró folyadékba, sor került a kagylóhéj kifúrására, és egy botocska vagy ág felhasználásával elkészült az első kanál. A kagylóhéjat vagy odakötözték a bothoz egy bőrcsíkkal vagy liándarabbal, vagy az elhasított ág repedésébe dugva rögzítették és használták. Később a kanál egy merítőcsészére emlékeztető kerek fejű, rövid nyelű eszközzé fejlődött. Az egyszerű emberek kanala fából, csontból vagy szaruból, a jobbmódúaké rézből, bronzból, kivételesen nemesfémből készült.
A középkorban egyre többet alakítottak a kanál formáján, megjelentek a családi jelzésű, évszámos és zománcos kanalak. Ezek egyre jobban hasonlítottak a mai kanalakhoz és a nyelük is jobban a tenyérbe simult.
A villáról röviden
Az evőeszközök használatáról, a velük kapcsolatos illemszabályokról egymásnak szögesen ellentmondó véleményeket alkottak az emberek kor és égtáj szerint. Ez a téma erősen elfogult véleményekhez is vezethet: az egyik étkezési szokás hívei a másképp evőket civilizálatlannak tartják, vagy egyenesen barbárnak tekintik. Európában és a Közel-Keleten a villa már a rómaiak idejében ismert volt, de még csak mint konyhai szerszám és nem evőeszköz. Az első kezdetleges kétágú fémvillákat csak arra használták, hogy kivegyék a forró húst a fazékból. Ezeknek az egyszerű tálaló- vagy húsvilláknak az elődei fából készültek és a végükön kihegyezett ágvillák voltak. Ilyent használhatott az ősember is amikor kihalászta kezdetleges agyagedényéből a főtt húsdarabokat.
A villa használatának elterjesztésében a bizánciak játszottak jelentős szerepet, és a XI. században Dormiani velencei püspök a szószékről bélyegezte meg a Bizáncból származó és néhány előkelő itáliai családnál bevetett szokást. A püspök szent dühvel mennydörögte, hogy a késsel, villával való evés bűnös elpuhulás, és mint ilyen Istennek nem tetsző cselekedet. A késsel és villával való étkezés még sokáig ritkaságnak számított és a villa használatának első ábrázolását, csak az 1200-as évekből származik az olasz Monte Cassino kolostor illusztrált kódexlapjain. Annak ellenére, hogy a villa polgárjogot nyert a nemesek asztalán és használóit nem fenyegette többé egyházi kiátkozás, sok koronás fő, mint például I. Erzsébet királynő vagy XIV. Lajos kizárólag az ujjait használta az étkezésnél. A pornép között csak a XVII. században terjedt el a kés és a villa evőeszközként való használata, ugyanakkor a krónikák az evőeszköz készítést is megemlítik. De még így is hátráltatták bizonyos középkori törvényekre hivatkozva, például 1897-ben meg volt tiltva az angol hadihajókon, hogy a legénység villával egye meg az ebédjét. Férfiatlannak ítélték meg, amely aláássa a fegyelmet.
A kés igen régi evőeszköz, talán az étkezés legrégebbi eszköze. Már a kőkorszakban is multifunkcionális eszköz volt: vadásztak vele, húst és bőrt vágtak, önvédelemre használták és étkezéskor a fogak között tartott húsból lenyiszáltak egy akkora falatot, amely kényelmesen elfért a szájban és meg lehetett rágni. A kés az évezredek alatt sokat fejlődött és fejlődését használatának célszerűsége irányította. A középkorban mindenki magával hordta a kését, ez hátul az övön egy tokban foglalt helyet, de nem csak étkezésre használták, hanem sok egyéb feladatot is szolgált.
Az első késeket rézből, bronzból, vasból, majd végül acélból készítették. Pengéjük kezdetben hegyes, tőrszerű volt, sok esetben kétélű. Nyelük fából, szaruból, bronzból vagy vasból készült. Ezeket állatfejekkel, törzsi jelekkel, motívumokkal díszítették a fegyverkovácsok.
A feudalizmus kialakulásával megjelentek a díszesen megmunkált és kidolgozott kések. Ezeknek anyaga, formája és díszítése tulajdonosa rangját s társadalmi pozícióját is kifejezésre juttatta.
A reneszánsz korban a nők is hordtak étkezési célokra használt késeket. Ezek kisebbek, könnyebbek és finomabb kidolgozásúak voltak. A további évszázadok alatt a kések állandóan alakultak, formálódtak. A kezdeti tőrszerű kések pengéje tompább lett, pengéjüket megrövidítették, élük íveltté vált és sokkal könnyebbek, használhatóbbak lettek mint a régi kések.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése